AZ „EMLÉKKÖNYVEM” ŐRZI A MÚLTAT, ÉLTETI A JELENT, ÉPÍTI A JÖVŐT

„Az ember erősebb, mint a sors, s mindent ki lehet bírni, ha jó a lelkiismeretünk.” (Márai Sándor)

Az ember alapvetően optimista szemléletű. Élete során mindig jót, jobbat vár, a szebb jövőben bízik. A sors olykor váratlan, nehéz helyzetek elé állít, úgy, mint ez év tavaszán.

Fakadni kezdtek a rügyek, pompás virágruhába öltöztek a fák, az ablakpárkányon katicák sütkéreztek, méhek, darazsak duruzsoltak. Szinte hívogatóan várt ránk a természet, de minket az otthonunkba zárt a „pimasz”, láthatatlan, de veszélyes vírusos betegség. Szomorúan, ugyanakkor fegyelmezetten tudomásul vettük, hiszen, ha nem is ilyen hosszú időre, de más alkalommal is beszorultunk már az otthonunkba. Előfordult, hogy viharos, esős, szeles időjárás miatt több napon keresztül házon belüli elfoglaltságra kényszerültünk az óvodában, illetve saját gyermekeinkkel, unokáinkkal a lakásunkban is.

Volt olyan ismerősöm, aki az ehhez hasonló karantén-állapot miatt felhívott, hogy tanácsot, segítséget kérjen: milyen érdekes, változatos, élvezetes tevékenységekkel köthetné le gyermekei figyelmét a monotonnak tűnő hétköznapokon.

Az „emlékkönyv” csupán az én képzeletemben létezik, hiszen a képei átélt élmények, tapasztalatok formájában a gondolataimba, érzéseimbe raktározódtak egy életen át. Csuda jó ezeket az élményeket felidézni. Ilyenkor elfelejtkezem a szomorú valóságról, és „csak a szépre emlékezem.”

Esetenként némi féltékenységgel a hangjukban azt éreztették az ismerőseim: könnyű neked, hisz az unokáiddal szakszerűen tudsz foglalkozni, hiszen óvónéni voltál. Elismerem, nem jelentett gondot az sem, amikor a négy hasonló korú unokám egyszerre volt nálunk. Az óvónői hivatásomból éltem, merítettem az óvodai nevelés hatalmas eszköztárából, jól tudtam alkalmazni az itthoni körülmények között. A testi, értelmi, érzelmi, anyanyelvi nevelést fejlesztő játékok egész tárházából válogathattam.

Az unokáim képesek voltak játszani négyen együtt, nélkülem is, hiszen nem szükséges állandóan szórakoztatni őket. Itthon egyúttal én voltam a szakács néni, a dajka néni, az óvónéni és a nagymama is. A délelőtti közös játékukhoz a lehetőségeket megteremtettem. Délutánonként már igényelték a velem való időtöltést, játszást, számukra új tevékenységek megismerését. Négy gyerek már egy igazi kis közösség.

Az időjárás, a sáros, giliszta szagú felázott talaj, a szakadó eső miatt nem tudtunk több napig a levegőre, a szabadba menni, ezért a mozgással teli játékokat a jól átszellőztetett, portalanított gyerekszobában biztosítottam. A vastag ágyszivacs, gumimatrac a parkettára téve tornaszőnyegként funkcionált. Lehetett ezen bukfencezni, körülötte lábujjon járni, kúszni, mászni, gurulni. A labdajátékok közül kis maroklabdával célbadobást választottunk, régi, megkopott fazékba kellett beletalálni. A szoba mérete nem tette lehetővé nagyobb léglabda használatát, ezért lufit dobtunk egymásnak, amit előzőleg ők maguk próbáltak minél hatalmasabbra fújni. Akinek a lufit dobtuk, a szabály szerint egy feladatot is meg kellett oldania, és csak ezután mehetett további útjára a labda. Az első körben mindenkinek egy vadállatot kellett megnevezni, majd következett a háziállatok, virágok, színek sorolása úgy, hogy a következő játékosnak ismételni nem volt szabad. A szabályt változtattuk, például nehezítettük azzal, hogy egy tárgyat megnevezése alapján gyűjtőfogalomba kellett helyezni. Pl. asztal – bútor, kanál – evőeszköz, zsömle – ennivaló.

Állatjárások utánzásával, az állattelepről kihozott kiskutyák szerepét vállalva, elrejtett tárgyakat kereshettek a gyerekek, olykor a hangerősség változtatásával. A játék során észrevétlenül váltottunk át mindig újabb és újabb játéklehetőségre. A legfiatalabb kisunoka pónivá átlényegülve galoppozott, a másik három gyermek egymást győzködte, melyik állat a legokosabb, melyik a leghűségesebb, egyszóval tényleg az óvodában éreztem magam.

Egy kis idő múlva a szelektált ruhák között válogatva szoknyát, sálat, vállkendőt, kalapot magukra öltve táncfesztivált rendeztünk. Ők kecsesen hajlongtak, pörögtek, balettoztak. Amikor már azt gondoltam, hogy kellőképpen elfáradtak, akkor Ők a saját ovijukban gyakran játszott mozgásos játékokkal hozakodtak elő. A Répahúzás számomra is újdonság volt: hanyatt feküdtek a földön, én körbejártam őket, és halkan mormoltam, hogy kihúzom a földből ezt a sárga, hosszú, jóízű … (további jelzőkkel fokoztam az izgalmat) répát. A gyerekeknek össze kellett kapaszkodni úgy, hogy senkit ne tudjak a körből kimozdítani. Az önfeledt játék mindig új répahúzó szereplővel folytatódott.

Időnként ki kellett mennünk a fedett teraszra, hogy magunkat, és a szoba levegőjét is frissíthessük. Itt tároltuk az előző napon kevert szappanos vízből készült buborékfújót. Azon kezdtek versengeni, kié a nagyobb, színesebb buborék.

Ezek a tevékenységek több napon keresztül váltakoztak, s bármennyire szerették a mozgásos játékokat, azért pihentetőbb, csendesebb alkotó tevékenységet is kínáltam számukra.

A mintázáshoz együtt készítettük a só-liszt gyurmát, maguk választottak hozzá színező festéket, hiszen a pogácsa vagy a maci nem lehetett egyforma színű. Szívesen vállalkoztak olyan tevékenységre, amely a felnőttek munkájába való betekintést jelentette. Habcsókot rendszeresen készítettünk. Ők felváltva, kitartóan a habverésben vettek részt. Eközben tapasztalatokat szereztek arról, hogyan kell elválasztani a tojás fehérjét a sárgájától, hogy a fehérjébe elengedhetetlen egy csipet sót tenni, mert csak akkor sikerül jó kemény habbá felverni. Szinte minden tevékenységből egy újabb következett. A tojások bevonzották a kakukktojás játékot, és a habverés közben egymásnak adtak feladványokat: találd ki, mi nem illik a sorba: a veréb, fecske, rózsa felsorolás közé.

A mozgáshoz hasonlóan volt még egy elmaradhatatlan esemény a nap folyamán: ez a mesemondás. A napi mesemondásért versengés indult, ki kellett számolnunk, aznap kinek a mesemondását hallgatják a többiek. Ez lehetett ismert mese, vagy kitalált történet. Egy nagy dobozból TV-képernyőt barkácsoltunk, ez is ösztönözte a mesélőt a minél nagyobb átéléssel történő előadásra. Előfordult, hogy a magunk készítette síkbábokkal közösen meséltek, énekeltek, nekem csak a néző szerepe jutott. Volt nagy nevetés, amikor a hasonló hangzású szavakat szándékosan félrehallották: hirtelen felröppent a holló! Milyen olló?

A megszokott, tényleges TV-nézés helyett, a már lassan elfelejtett diavetítőt vettük elő, mellyel árnyjátékozni is lehetett.

Egy hét elteltével azért egyre gyakrabban eszükbe jutott szüleik ölelése, szeretete és meglepetés ajándékkal készültek a velük való találkozásra. Festettek, rajzoltak, hajtogattak, matricáztak szüleiknek. Szivecskés, virágos sordíszeket készítettek papírból kivágott zsebkendőre, dísztányérra.

Ezek a tevékenységek mindennapi foglalatosságnak számítanak az óvodában, ezért szőttem bele az itthoni hétköznapokba is.

Én az otthonunkban nem óvónéniként akartam nevelni, hanem anyaként, nagymamaként, ahogy az óvodában is anya és nagymama is voltam egyszemélyben. Jó játék volt, jó időtöltés, sikerült egy kis időre elfeledkeznünk a bezártságról, a kényszerűséget jó hangulatú, örömteli együttlétté varázsolni.

Mert a sors beleszólhat az életünkbe, de az emberi akarat akár jó irányba, a maga hasznára is fordíthatja.

„Sokan az első nehézségnél feladják, lemondanak az álmaikról, és csalódottan élik az életüket.

Pedig az élet szép, mindenki számára tartogat kincseket, csak meg kell ezeket találni.

Lehet úgy élni, hogy az ember a sorsán kesereg, és lehet úgy is, hogy mindig a jót, a pozitívumot keressük.” (Sors Tamás)

Dr. Szente Józsefné
nyugalmazott  óvodapedagógus
Miskolc

Kapcsolódó cikkek

VEKERDY TAMÁS: HASZONTALAN DOLGOK

Mi hiányzik a gyermekeinknek ahhoz, hogy igazi gyermekkoruk, érzelmi biztonságot és egy egész életre tápláló emlékeket adó gyermekkoruk legyen? A haszontalan dolgok hiányoznak! A haszontalan együttlétek. Együttlétek valamelyik szülővel vagy

CSODÁK PALOTÁJA?

Minden generációnak élmény, azontúl Élményközpont, ahol a tudást játszva lehet megszerezni, de Játszóház is, amely minden korosztálynak szórakoztató hely. Oktatási intézmény is, melyben információkhoz jut és játékos módon tanulhat a

A KUNSZENTMÁRTONI KULTURÁLIS INTÉZMÉNYEK KÍNÁLATA HOGYAN ÉPÍTHETŐ BE AZ ÓVODAI NEVELÉSBE?

A Kunszentmártoni Általános Művelődési Központ önkormányzati intézmény, 2013. január 1-én alakult, a Helytörténeti Múzeum, a József Attila Könyvtár, a Szabó Gyula Művelődési Központ és a Deák utcai Óvodai Egység integrált