A FÉLŐLÉNY IN MEMORIAM KARINTHY MÁRTON (1949-2019)

Gyakran alkalmazzuk óvodáinkban a színjátszás valamely ágát, hiszen ahogy az elnevezés is rejti, szorosan összefügg a játék világával. Legyen az ujjbáb, marionett, hagyományos kesztyűbáb, betlehemezés, vagy népi táncelőadás. Ebben az életszakaszban a lényeg mindig a képzelő erő bevonásával a szerepjátékok elsajátításán van, ami kihagyhatatlan módja a gyermeki személyiség fejlődésének.

Valljuk, egy élmény teli színdarab annyiféle képesség előhívója lehet egyszerre az értelmi-, érzelmi-, kapcsolati viselkedésben.

Emlékezés

Szomorú aktualitása van írásomnak. A nemrég elhunyt Karinthy Márton volt az, aki a nyolcvanas években elsőként indított magánszínházat a fővárosban, ráadásul egy olyan kerületben, (beleértve Buda egész déli részét), ahol nem voltak ennek a műfajnak hagyományai.

Az optimisták elszántságával és lelkesedésével bevállalta olyan darabok rendezését is, melyek előadására a rendszerváltás előtt más színházak nemigen vállalkoztak. Tette mindezt olyan eleganciával és könnyedséggel, hogy még az ellendrukkerei sem találtak kivetni valót a színházában.

Számára nem létezhetett rutinmunka, minden rendezése igényes volt, ezért a profizmusáért kedveltem leginkább a színházát.

Az előadások előtt a színházigazgató nagy izgalommal járt-kelt az előtérben, mintha éppen bemutatóra készülne, miközben az érkezőket egy-egy kedves fejbiccentéssel vagy mosollyal üdvözölte. Gyakran a nézőtéri lépcsőre telepedve figyelte mind a színpadi eseményeket, mind a nézőteret és látszott az arcán, hogy csak akkor nyugodott meg, amikor kellő mennyiségű és kedvező benyomást szerzett a nézők elégedettségéről.

Számomra emlékként ez a körültekintő attitűd marad meg róla, mint aki mindig ügyelt arra, mi kerül a repertoárra, kik adják elő a darabot, milyen jelmezben és zenei kísérettel. Nézői kérés esetén azonnal intézkedett, (sőt, udvariasan megköszönte a segítő szándékot), – egyszóval – mindenkivel igazi úriemberként viselkedett. Nem létezett olyan laikus észrevétel, óhaj, amit ne mérlegelt volna az előadás sikerének növelése érdekében.

Végtére is, a rendező Karinthy Márton ezért ült be esténként, lesve izgalommal a publikum őszintén hangos reakcióit. Ahogy az igazán jó pedagógus, aki szüntelen odafigyel „gyermekeire”, úgy tekintett ő is az éppen futó darabra.

Egyik utolsó művészeti vezetői munkája lehetett a 2019. december közepén bemutatott és Békés Pál-Várkonyi Mátyás alkotta zenés mesejáték:

A Félőlény, amit a Karinthy Színházban Böhm György vitt színre.

Mivel Karinthy Márton szinte minden korábbi rendezését láttam ebben a színházban, elmondhatom, felismerhető ebben a darabban is minden rá jellemző elem, amire évtizedeken át törekedett: akár egy polgári-szórakoztató – s egyben kicsit gondolkodásra is késztető – darabról, vagy a széles műfaji skála segítségével kalandozva, akár egy mesejátékról legyen szó.

A mesejáték

A Félőlény sok szempontból telitalálat. Ajánlom minden korosztálynak, a hatévestől a kilencvenkilenc évesig, mert mindenki megtalálhatja benne a neki szóló mondanivalót, miközben élvezni fogja az előadást.

A kisgyermek azért, mert fordulatos, színes, látványos és jól követhetően alkalmazza a legtipikusabb mesei elemeket: szójátékok, barátok, ének és zene, vándorlás váltásokkal, három próbatétel, szinte akrobatikus mozgáselemek a színpadon, a főhős lelki fejlődésének buktatói, kérdés-felelet játék, varázslat, végül a jó győzelme.

A kamaszok azért értékelték a mesejátékot, mert fényeffektusokkal és divatos ritmuselemekkel kísért „jópofa szöveg ment” a fiatal színészek közt, olyan humorral vegyítve, amilyeneket ma egymás közt használnak. Különösen odavoltak az irodaszörny, Balázs Andreáért, aki – többször is bizonyította már – képes különböző műfajokban megcsillantani tehetségét. Ettől sikeres színésznőnk. Csetlő-botló gonoszként, – hol rémisztő, hol meg behízelgő hangjával – mégis szerethető maradt a darabban.

Talán meglepő egy mesejátéktól, de az idősebbeknek is van benne számos felvillanó utalás általuk már korábban átélt történelmi korokra, rokon érzelmeket előhívó filmre, vagy más műfaji alkotásra. Ezek befogadásához ismerni kell a letűnt és megbukott ideológiák hamis jelmondatait éppúgy, mint ahogy látni kellett annak idején a „451 fok Farenheit” című klasszikus filmet is.

Szakmai szempontból

Felnőtt szemmel nézve a félelem leküzdésének pszichés lépéseit követhettük nyomon a darabban. Azt, hogy miként válik, ha meg-megtorpanva is, de fokozatosan egy – a könyvtára csigaházából ritkán előbújó – fiatalból, az önmaga képességeire, tudására ráébredő, öntudatos ember. Aki a történet fordulatai végén egyedül „tisztának megmaradva” visszakerül egykori lakhelyére és jut még erejéből elűzni barátai félelmeit, helyreállítva egykor volt önbecsülésüket, valamint hitüket a jóban, a jövőben. (Itt érhető tetten – minden patetizmust mellőzve -, hogy egy tőről fakad a pedagógusi és a rendezői hivatás és küldetés.)

Pedagógusként azon vagyunk nap mint nap, hogy az ovisokat (a tiniket) a mesékkel, történetekkel olyan világba vonjuk be, amelyben képzelőerejük segítségével megkönnyítjük számukra önmaguk és mások megértését.

Ez a legrejtettebb célunk, amikor – legjobb, ha nem könyvből! – mesét mondunk, kis rögtönzéseket, akár némi aktualitást is beleszőve, ahogy a színház a maga eszközeivel ezt szintén megteszi. A művészetek közvetetten segítenek ebben a hosszan tartó és olykor fájdalmas lelki folyamatban, mert érzelemmel hatnak az értelmünkre. Hiszen az átélt katartikus élmény egy életre meghatározó emlék, s egyben ösztönző erő lehet az ifjú számára, ahogy sokan hivatkoznak egykori pályaválasztásukra.

Minél többször éljük át ezt, annál sokrétűbb érzelmi nyomot ültet a lelkünkbe a mese, a maga sokféle eszközével és szinte korlátlan lehetőségeivel.

Közben izgalmas felfedezni magunkon, hogy minden történet képes visszahatni a mesélőre, ahogy a látott előadás bizonyára hatással lehetett annak szereplőire, rendezőjére.

Mesei elemként tudvalevő, mekkora jelentőségű az ismétlés, ahogy a színpadon is, mert fontos énerősítőfunkciója van, ezért nem szabad semmit sem benne leegyszerűsíteni holmi időhiányra hivatkozva!

A kisgyerek újra és újra kéri ugyanazt a mesét, ugyanúgy, nagyon pontosan előadva szülőtől, óvodapedagógustól. Képes az ovis egy „és” hiányát azonnal szóvá tenni! Ma a „modern” (rohanó, magát túlvállaló, azaz szervezetlen) szülő mesemondás helyett a kicsi elé tolja a képernyőt, ő meg tátott szájjal és – nem a csodálkozástól, inkább a félelemtől – megfeszült testtel bámulhatja azt. Elképesztő, mekkora tévedés ez! A nyomasztó emlékképek évtizedek múltán álmainkban előjöhetnek, sőt, későbbi viselkedésünket befolyásolhatják.

Ekkor kezdik a legtöbben elrontani a felnőtt-gyerek kapcsolatot, mert sokan el sem tudják gondolni, mekkora belső sérüléssel (frusztrációval) jár az, amikor egy gyerek azt érzi, hogy ilyen – számára ismeretlen érzéseket előhívó – helyzetben nincsenek mellette szerettei, mert „nem érnek rá” vele foglalkozni.

Nincs lehetősége leállásra, visszakérdezésre, közbenső szülői megerősítésekre. Olyan gyorsan pörögnek a képek előtte, hogy a látottak belső feldolgozására (elaboráció) már az agya – hiába tart a legfogékonyabb (szenzitív) fejlődési szakaszában – nem lesz képes időben kellő mértékben és minőségben a szükséges átalakulásra, vagyis a megfelelő idegi struktúrák kiépítésére.

A feldolgozatlan élmények keltette indulatok csak halmozódnak az ovisban, és egy idő után utat törnek maguknak: bepisil, rugdos, harap, kényszeres mozgásokat végez, szemtelenkedik, intoleráns a közösség tagjaival, körmét rágja, csapkod, dadog, verekszik, pörög egész nap, vagy éppen hallgataggá válik.

Történik mindez a család legnagyobb ámulatára, és vélekedése szerint váratlanul, látszólag minden ok nélkül.

A szakirodalom és a tapasztalat szerint is a kisgyerekkori neurozisok nagy része egészen idáig vezethető vissza.

Kerek világ a mese(játék) világa a kisgyermek számára, mert bár sok olyan jelenséggel találkozhat benne, amivel másutt még sokáig nem fog, ahol minden egyszerű és érthető elven működik, és a mindennapok történései egyszerre befogadhatóbbá válnak, mert a történet megnyugtatóan lezárul. Színre lépnek benne jók és gonoszok, kedvesek és félelmetesek, bátrak és félénkek. Ez utóbbiak azok, akik képesek a lelki megerősödésre, és ha segítséget kérnek barátaiktól, rokonaiktól, rendezni tudják sorsukat.

A mesélő személye is fontos a kisgyerek számára. A felnőtt mellett, valamint annak beleérző képessége eredményeként nő a biztonságérzete, a lelki nyugalma, ezért beállhat nála a katartikus állapot, az a felemelő érzés, hogy végül minden elrendeződik a világban a mesebeli igazságosság jegyében. (Mert egy jól működő rendszerben senkit sem hagynak elveszni és fenyegetettségtől szorongani.)

A kisgyerek minden aprónak vélt részletet megjegyez és később igyekszik ezekre magyarázatot találni a maga eszközeivel. Sajnos, ha nem jut rá elég idő és megfelelően érett társ nem segíti a helyes értelmezésben, a képzelete torzítva ráerősíthet erre a folyamatra, felerősítve félelmeit.

A darabban a Kiserdő lakói egyre inkább elveszítik bizalmukat maradék országukban, sajnos azzal egyidejűleg egymásban is: „A szörnyeké a világ!” olvashatjuk a röpcédulákon, „Rém a rémnek nem lesz farkasa!” láthatjuk a feliratokon.

Idővel a rettegők számára a könyvek, a tudás elvesztették értéküket, de felismerték ennek összes hátrányát országukra nézve. Utolsó lehetőségként fontosnak érzik, hogy rávegyék olvasni tudó barátjukat az utazásra és a próbatételek megtételére. Legalább ő kiléphessen szorongó állapotából, ahogy a címbeli szójáték utal érzelmeire. Nincs más választása a mindentől reszkető, nyugtató pirulákon élő, még a saját árnyékától is megijedő Félőlénynek, mint útra kelni, bízva abban, ha beáll a szörnyek közé, akkor megszabadulhat rettegéseitől, megmentve ezzel magát és barátait a szörnyek örökös háborgatásától.

Számomra a legértékesebbek ezek a fejlődésbeli mozzanatok voltak a mesejátékban, mert igazán jól jellemezték a főhős belső vívódásait, amit Varga Ádám művészi eszközeivel érzékletesen mutatott be.

Egy színházi produkcióban egyszerre van jelen ármány, remény, gáncsoskodás és szeretet, jóságos tündérek, vagy igaz barátok, akikre mindig számíthat a főhős. Szörnnyé válni könnyű, hiszen semmilyen teljesítmény/tudás/érték sem kell hozzá! Ahogy idővel a főhős is rájött erre az igazságra, megtapasztalva a „semmit nem kell érte tenni” próbatételeket.

Amint ez tudatosult benne, többször is elutasította, mint kezdő szörny a belépési nyilatkozat aláírását, és hirtelen az egész rémvilág nyomasztó nagysága semmivé lett, kipukkadt körülötte, mint egy lufi.

„Nem lenni szörnnyé, az a nehéz, nagyon nehéz.”

A darab végső mondanivalója egyértelmű: akkor is érdemes felvállalnunk a küzdelmet fontos és előre mozdító dolgokért, ha annak kedvező kimenetelében – a másoktól függő vagy kiszámíthatatlan tényezők miatt – nem lehetünk biztosak. Mindig sokkal hasznosabb lépni, mint tétlenül, magunkban szorongani.

Az optimista „odateszi” magát a jó ügy/hivatás/feladat mellé, mert legalább annyira bízik a többiek támogatásában, mint önmaga tudásában, képességeiben, erejében, miközben tekintettel van mások érzésére.

Döntéseivel maga irányítja életét, ettől válik igazán szabaddá és boldoggá az ember, talán ez Karinthy Márton életművének egyik legfontosabb üzenete.

Markovits Judit szakpedagógus, családi mediátor

Kapcsolódó cikkek

DR. BAGDY EMŐKE: „A MAI GYEREKEK JÓ ÚTON HALADNAK AZ ÉRZELMI FOGYATÉKOSSÁG FELÉ”

Dr. Bagdy Emőke anyaként és többszörös nagymamaként is meggyőződött az óvodai és iskolai oktatási rendszer nehézségeiről. Szerinte igen elszomorító, hogy a legtöbb helyen már az iskolába készülő 5-6 éves óvodások

ISKOLÁSOK SZÜLEI, FIGYELEM! – VEKERDY TAMÁS PSZICHOLÓGUS 7 FONTOS ÜZENETE

Fotó: Csiszér Goti/Goti Photography Dr. Vekerdy Tamás És D. Tóth Kriszta beszélgetése A tőle megszokott szókimondással és építő kritikával indította a tanévet Dr. Vekerdy Tamás pszichológus, a wmn.hu főszerkesztőjének, D.

A KISGYERMEKEK NAPKÖZBENI ALVÁSA

Jóval fontosabb, mint azt egyes szülők gondolnák. Azok a totyogó korúak ugyanis, akiknek kimarad a napközbeni szunyókálás, örömtelenebbek, kevesebb érdeklődést mutatnak és nehezebben küzdenek meg bizonyos feladatokkal. – Erre hívja